Anyukaként kötelességem élményeket teremteni a gyermekeim számára.
Szülőként mindannyiunknak tudatában kell lennünk annak, hogy attól a pillanattól kezdve, hogy megérkezett az a "jóillatú kis csomag" az életünkbe, onnantól kezdve felelősek vagyunk érte. Persze, hogy ez jó érzés, de ugyanakkor óriási felelősség is. Én minden egyes alkalommal megijedek, amikor rájövök, hogy mekkora hatásom is van. Az én két szépséges, okos és szerelmetes gyermekem életét örökre befolyásolja, hogy én vagyok az anyjuk. A bátyám szokta mondogatni, hogy ha valami ellen, akkor a szüleink ellen felesleges harcolnunk. Mi vagyunk az isteneik, bármit is tettünk vagy fogunk tenni.
Próbálok felnőni a feladathoz. Ez persze nem mindig egyszerű, néha kimegy a fejemből, hogy viselkedni kell, meg hogy már nem vagyok gyerek, hanem én vagyok a felnőtt. Ilyenkor igyekszem összekapni magam, gyorsan példát mutatni, valami izgalmas közös programot kitalálni, ami az épülésüket szolgálja.... no persze, nyilván semmi értelme a kapkodásnak, mert a hétköznapok számítanak igazán! Vagy mégsem? Nekem egy hétköznapi emlékem maradt csak a gyerekkoromból: amikor hazamentünk az oviból, suliból, akkor a szüleim mindig kinyitották a nappali ablakát és kiszellőztettek. (Jegyzet: ezentúl mindig azonnal szellőztetni, amikor hazamegyünk!)
Viszont a karácsony napi készülődés nagyon megmaradt bennem! Fa faragás, asztaldísz készítés, terítés, főzés, anyumnak kihullott a haja a rengeteg tennivalótól, a szisztematikus sorrend amiben pakolni kellett (!) a díszeket a karácsonyfára...
Mi már elég korán elkezdtük a készülődést az ünnepekre. Valamikor novemberben kezdtük el díszíteni a lakást. Az "idősebb generáció" nagy felháborodására, hiszen ez még advent első vasárnapja előtt volt. Ismét bebizonyosodott, hogy nem vagyok elég szigorú- bár azt hiszem, hogy igen- mert engedtem a gyerekek unszolásának. Készültek a díszek is serényen, gyurmából, keményítőből, hungarocellből, stb. Tegnap volt a napja, hogy sikerült befejezni őket, tehát ráaplikálhattuk őket az adventi koszorúra.... nem mondom, hogy időben vagyunk, de a díszek sokáig készültek! :) Hiába, a jó munkához idő kell!
Elvileg együtt ragasztgattuk, díszítettük volna a koszorút, de mivel a barkácsolásban remek keresztmami éppen meglátogatott bennünket, ezért átengedtem neki a ragasztgatást. Az én szerepem a további díszek felkutatása volt, amiből Emma lányom ízlésének megfelelően lassan elkezdett kirajzolódni a legfőbb karácsonyi asztaldísz. Csak azt hallottam, hogy "anya, menj és hozzál még szép dolgokat, gyöngyöket, szalagot, mindent, mindent!".
Hát nem gyönyörű?! Szeretném felhívni mindenki figyelmét a figurák szempillájára! Csak az egy napig készült!
Ahogy látszik is én hoztam mindent, amit találtam. Nyaraláskor gyűjtött csigákat- igazából itt az a csoda, hogy ezek megmaradtak és nem törtek össze a nézegetés folyamán, szalagot, amit a földön találtam- ki tudja honnan van, hűtőmágnest, amiről leesett a mágnes, gyöngyöt, mécsest.
Bár tudnám, hogy majd 20 év múlva hogy fog rá visszaemlékezni... remélem sikerült jó emlékeket teremteni!
Gyönyörű lett! Igaz!?
